Március nyolcadika. Nemzetközi nőnap. Az utolsó nőnapom a
gimnáziumban. Évek óta gyűlölöm ezt a napot. Ha a szüleimet rá tudtam volna
venni, hogy ne kelljen bemennem, megtettem volna. A mai nappal kapcsolatban
különösen rossz előérzeteim voltak. Utólag belegondolva, az idei március
nyolcadika egyaránt hordoz magában pozitív és negatív jegyeket. A reggeli
készülődés során semmi említésre méltó nem történt. Ébredés után körülbelül fél
óra alatt elkészültem, majd szokásunkhoz híven anyával együtt indultunk neki a
meredek lejtőnek, amely a házunktól lefelé vezetett. Meglepő módon a kertekben
már itt-ott virított a hóvirág és az ibolya.
- Tudom, hogy utálod a mai napot – mondta anya, amikor a munkahelye elé értünk. – De azért próbálj meg vidámabb lenni. Rendben?
- Rendben. Szia – integettem neki, aztán átrohantam a zebrán, miközben a hozzá tartozó lámpa zöldje már villogott.
A járdára lépve bedugtam a fülhallgatót, majd a lejátszási listámat elindítva lépdeltem az iskola felé. Útközben a napszemüvegemet is elő kellett halásznom a táskámból, ami - tekintettel arra, hogy dioptriás szemüvegem is van – kissé macerás procedúra. A tokot ki, a szemüveget le, valahogy úgy megfogni, hogy ne legyen maszatos a lencse, a napszemüveget fel, a dioptriásat be a tokba, mindezt pedig vissza a táskába… Gyakorlatilag okafogyottá válik a napszemüveg, mire mindezzel végzek. Legalább a szemem alatti karikák és a tegnap esti sírás nyomai nem látszódtak. Anya munkahelyétől a suli még akkor is csak tíz percre van, ha valaki nagyon lassan sétál, így bármennyire is igyekeztem, még hét óra előtt beértem. A hátsó lépcsőn baktattam fel a másodikra, amikor észrevettem egy alakot elhaladni magam előtt. Nem szenteltem neki nagy figyelmet, ám az alak megállt. Felpillantottam, és Szabi állt előttem. Fekete haja gondosan volt beállítva, a sárga pulcsiját és a szürke nadrágját viselte. Mosolygott.
- Szia! - köszönt.
- Szia!
- Hogyhogy ilyen korán beértél?
- Akárhogy is próbálkozom, mindig ilyen korán jövök – intéztem el ennyivel.
Normalizálnom kellett a pulzusomat. Mosolygott. Rám. Mosolygott. Talán másnak ez semmit nem jelent. De nekem… Ahogy ott állt, már csak a beáramló nap fénye hiányzott.
A terembe lépve az első, ami feltűnt, azok a kis cserepes virágok az asztalokon. A második, az az egy darab hiányzó növény – nevezetesen az én helyemről. Leraktam a táskámat és a kabátomat, kivettem a biológia füzetemet a szekrényből, és pontosan akkor, amikor Szabi és a legjobb barátja bejött a terembe, én kimentem, hangosan becsapva magam mögött az ajtót. Fájt. Borzalmasan fájt. Leültem a könyvtár lépcsőjére, hiszen tudtam, hogy arra senki nem jár. Elmorzsoltam néhány könnycseppet, majd minden figyelmemet a biológiának szenteltem.
Becsengetés előtt nem sokkal visszamentem a terembe. Hátraintegettem a barátaimnak, majd leültem a helyemre, ahova azóta sem került egyetlen virág sem. Tanárnő megérkezett, majd megkezdte az órát.
- Rendben, akkor ma…
Próbáltam tartani magam. Nem akartam a többiek előtt sírni. Talán mégis jobb lett volna, ha a lépcsőn adom ki magamból. A látásom elhomályosult.
- Adél! Adél, figyelsz?
- Tanárnő, kimehetnék? – néztem fel, majd választ nem várva felálltam és kimentem.
Amint bezártam magam mögött az ajtót, rohanni kezdtem. Legszívesebben kirohantam volna a világból, ám csak a lánymosdóig jutottam. Szinte betörtem a fehér ajtót, nekidőltem a radiátornak, lecsúsztam a földre és zokogni kezdtem. Talán a folyosóra is kihallatszott, de akkor és ott nem érdekelt. A mellkasom összeszorult, ahogy magam elé képzeltem azt a mosolygós arcot, aki nem rakott nekem virágot. Csak nekem nem. Miért éppen én? Miért? Nem kaptam levegőt. A sötétség elnyelt. Csak tompán érzékeltem a környezetemet. Valaki leguggolt mellém.
- Mi a baj?
Csak a fejemet ráztam.
- Ne haragudj.
Nem tudtam, hogy ki az a lány. Még életemben nem láttam. De megpróbált segíteni. megnyugtatni. Sosem tudom neki megköszönni.
- Nem éri meg sírni miatta – simította meg a karomat, aztán felállt és kiment.
Nem tudtam, mióta ültem a radiátor előtt, amikor tanárnő is megérkezett.
- Adél, mi a baj? Megijesztettél. Állj fel, fölfázol. Na, mondd el.
Nem akartam beszélni róla. Csak haza akartam menni.
- Otthon van gond?
Fejrázás.
- Barátokkal?
Fejrázás.
- Iskola?
Nem reagáltam, csak szipogtam, próbáltam megállni, hogy a könnyeim újra meginduljanak. Belenéztem a tükörbe. A sminkem teljesen lefolyt. Előhalásztam egy zsebkendőt, felitattam a fekete csíkokat és kifújtam az orromat.
- Jól vagyok – suttogtam.
- Ha nekem nem mondod el, mi bánt, a barátaidnak mondd el. Vagy az iskolapszichológusnak. Valakinek. De ne akard egyedül megoldani.
Visszamentünk az osztályba. Lehajtott fejjel ültem le a helyemre. Próbáltam koncentrálni, de minden energiámat a sírás visszafojtására fordítottam. Óráknak tűnő percek után megszólalt az óra végét jelző csengő. Már épp álltam volna föl, hogy újra a könyvtár lépcsőjén töltsem a szünetet, amikor Szabi leguggolt az asztalom elé.
- Adél, rájöttünk, hogy neked nem adtunk virágot. Remélem… Reméljük, hogy nem haragszol. Tessék. Nem felejtettünk el, csak elszámoltuk.
- Most erre mit mondjak? Megszoktam, hogy elfelejtenek?
- De nem…
- Te azt hiszed – vágtam a szavába -, az a bajom, hogy nem kaptam virágot. Nem érdekel a virág. Nekem tudod mi hiányzik? A gesztus. Az is elég lett volna, ha reggel odaállsz, hogy „bocs, elfelejtettünk neked virágot venni, de azért boldog nőnapot!”. De nem tetted. És éppen te nem – nevettem fel keserűen.
- Hogy érted…
- Éppen te nem! Te, akibe négy éve menthetetlenül beleszerettem! Te, akire négy évet áldoztam az életemből! Te, aki sosem szerettél engem viszont! Te, aki tudtodon kívül annyi kosarat adtál nekem, és én mégis utánad epekedtem! Te…
Felkaptam a táskámat és a kabátomat és se szó, se beszéd kimentem a teremből. El sem hiszem, hogy elmondtam. Leszaladtam a tanáriba, osztályfőnököt kerestem.
- No, mi történt?
- Tanárnő… Rosszul vagyok. Hazamehetek?
- Tanárnő mesélte, hogy mi volt órán… Biztos nem szeretnél beszélni róla?
- Csak… Csak haza szeretnék menni.
Megkaptam a kilépőmet, aztán amilyen gyorsan csak tudtam, hazamentem.
Nem tudom, mit vártam. Hogy majd hirtelen a nyakamba ugrik azzal, hogy szeret? Ugyan, ez nem valami tündérmese. Ez a valóság. A valóság pedig kegyetlen. Borzasztó kegyetlen. Hiszen, ha négy évig nem közeledett, akkor most csak azért nem fog belém szeretni, mert én kitálaltam.
Otthon már nem sírtam. Csalódott voltam, de nem szomorú. Azt hiszem, végre le tudtam zárni egy korszakot. Négy évig sírtam miatta. Négy évig… Nem szerettem ki belőle azonnal. Ó, nem. Hiszen ő semmi rosszat nem tett.
Valamikor elaludtam. A csengőnk hangjára ébredtem. Az óra nagymutatója a kettesen állt. Csak a postás, gondoltam. Aztán újra csengettek. Feltápászkodtam, ujjaimmal átfésültem a hajamat és kinyitottam az ajtót. Szabi állt ott.
- Mit akarsz? – kérdeztem.
- Elhoztam a virágodat. Meg… Sajnálom. Észre kellett volna vennem. Sajnálom.
- Mit sajnálsz? Még mindig a virágot? Vagy azt, hogy annyiszor és annyiféleképpen kikosaraztál? Vagy hogy mindezek mellett elhintetted nekem, hogy lehet köztünk valami? Legalább barátság?
- Mindent. Ha tudom… Megmondtam volna. Mármint… Tényleg kedves vagy és aranyos, de…
- Ne is folytasd. Tudom. És ne aggódj. Még mindig szerelmes vagyok beléd. De leszokóban vagyok. Menj, csajozz kedvedre, éld az életed, én pedig megpróbállak elfelejteni. Megfelel?
- Biztos vagyok benne, hogy egyszer megtalálod azt, aki megérdemel téged. Hát akkor… Szia – átadta a virágot, majd egy puszit is akart adni, de elhúzódtam.
- Ne nehezítsd meg a dolgom.
Becsuktam az ajtót és nekidőltem. A virágra egy könnycsepp hullott. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a könny szomorúságból vagy örömből fakad. Esetleg mindkettő. Megkönnyebbülés. A filmekben, a romantikus tiniregényekben itt jött volna az a rész, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak. De az élet kiábrándítóan szürke és unalmas. És talán igazságtalan.
- Tudom, hogy utálod a mai napot – mondta anya, amikor a munkahelye elé értünk. – De azért próbálj meg vidámabb lenni. Rendben?
- Rendben. Szia – integettem neki, aztán átrohantam a zebrán, miközben a hozzá tartozó lámpa zöldje már villogott.
A járdára lépve bedugtam a fülhallgatót, majd a lejátszási listámat elindítva lépdeltem az iskola felé. Útközben a napszemüvegemet is elő kellett halásznom a táskámból, ami - tekintettel arra, hogy dioptriás szemüvegem is van – kissé macerás procedúra. A tokot ki, a szemüveget le, valahogy úgy megfogni, hogy ne legyen maszatos a lencse, a napszemüveget fel, a dioptriásat be a tokba, mindezt pedig vissza a táskába… Gyakorlatilag okafogyottá válik a napszemüveg, mire mindezzel végzek. Legalább a szemem alatti karikák és a tegnap esti sírás nyomai nem látszódtak. Anya munkahelyétől a suli még akkor is csak tíz percre van, ha valaki nagyon lassan sétál, így bármennyire is igyekeztem, még hét óra előtt beértem. A hátsó lépcsőn baktattam fel a másodikra, amikor észrevettem egy alakot elhaladni magam előtt. Nem szenteltem neki nagy figyelmet, ám az alak megállt. Felpillantottam, és Szabi állt előttem. Fekete haja gondosan volt beállítva, a sárga pulcsiját és a szürke nadrágját viselte. Mosolygott.
- Szia! - köszönt.
- Szia!
- Hogyhogy ilyen korán beértél?
- Akárhogy is próbálkozom, mindig ilyen korán jövök – intéztem el ennyivel.
Normalizálnom kellett a pulzusomat. Mosolygott. Rám. Mosolygott. Talán másnak ez semmit nem jelent. De nekem… Ahogy ott állt, már csak a beáramló nap fénye hiányzott.
A terembe lépve az első, ami feltűnt, azok a kis cserepes virágok az asztalokon. A második, az az egy darab hiányzó növény – nevezetesen az én helyemről. Leraktam a táskámat és a kabátomat, kivettem a biológia füzetemet a szekrényből, és pontosan akkor, amikor Szabi és a legjobb barátja bejött a terembe, én kimentem, hangosan becsapva magam mögött az ajtót. Fájt. Borzalmasan fájt. Leültem a könyvtár lépcsőjére, hiszen tudtam, hogy arra senki nem jár. Elmorzsoltam néhány könnycseppet, majd minden figyelmemet a biológiának szenteltem.
Becsengetés előtt nem sokkal visszamentem a terembe. Hátraintegettem a barátaimnak, majd leültem a helyemre, ahova azóta sem került egyetlen virág sem. Tanárnő megérkezett, majd megkezdte az órát.
- Rendben, akkor ma…
Próbáltam tartani magam. Nem akartam a többiek előtt sírni. Talán mégis jobb lett volna, ha a lépcsőn adom ki magamból. A látásom elhomályosult.
- Adél! Adél, figyelsz?
- Tanárnő, kimehetnék? – néztem fel, majd választ nem várva felálltam és kimentem.
Amint bezártam magam mögött az ajtót, rohanni kezdtem. Legszívesebben kirohantam volna a világból, ám csak a lánymosdóig jutottam. Szinte betörtem a fehér ajtót, nekidőltem a radiátornak, lecsúsztam a földre és zokogni kezdtem. Talán a folyosóra is kihallatszott, de akkor és ott nem érdekelt. A mellkasom összeszorult, ahogy magam elé képzeltem azt a mosolygós arcot, aki nem rakott nekem virágot. Csak nekem nem. Miért éppen én? Miért? Nem kaptam levegőt. A sötétség elnyelt. Csak tompán érzékeltem a környezetemet. Valaki leguggolt mellém.
- Mi a baj?
Csak a fejemet ráztam.
- Ne haragudj.
Nem tudtam, hogy ki az a lány. Még életemben nem láttam. De megpróbált segíteni. megnyugtatni. Sosem tudom neki megköszönni.
- Nem éri meg sírni miatta – simította meg a karomat, aztán felállt és kiment.
Nem tudtam, mióta ültem a radiátor előtt, amikor tanárnő is megérkezett.
- Adél, mi a baj? Megijesztettél. Állj fel, fölfázol. Na, mondd el.
Nem akartam beszélni róla. Csak haza akartam menni.
- Otthon van gond?
Fejrázás.
- Barátokkal?
Fejrázás.
- Iskola?
Nem reagáltam, csak szipogtam, próbáltam megállni, hogy a könnyeim újra meginduljanak. Belenéztem a tükörbe. A sminkem teljesen lefolyt. Előhalásztam egy zsebkendőt, felitattam a fekete csíkokat és kifújtam az orromat.
- Jól vagyok – suttogtam.
- Ha nekem nem mondod el, mi bánt, a barátaidnak mondd el. Vagy az iskolapszichológusnak. Valakinek. De ne akard egyedül megoldani.
Visszamentünk az osztályba. Lehajtott fejjel ültem le a helyemre. Próbáltam koncentrálni, de minden energiámat a sírás visszafojtására fordítottam. Óráknak tűnő percek után megszólalt az óra végét jelző csengő. Már épp álltam volna föl, hogy újra a könyvtár lépcsőjén töltsem a szünetet, amikor Szabi leguggolt az asztalom elé.
- Adél, rájöttünk, hogy neked nem adtunk virágot. Remélem… Reméljük, hogy nem haragszol. Tessék. Nem felejtettünk el, csak elszámoltuk.
- Most erre mit mondjak? Megszoktam, hogy elfelejtenek?
- De nem…
- Te azt hiszed – vágtam a szavába -, az a bajom, hogy nem kaptam virágot. Nem érdekel a virág. Nekem tudod mi hiányzik? A gesztus. Az is elég lett volna, ha reggel odaállsz, hogy „bocs, elfelejtettünk neked virágot venni, de azért boldog nőnapot!”. De nem tetted. És éppen te nem – nevettem fel keserűen.
- Hogy érted…
- Éppen te nem! Te, akibe négy éve menthetetlenül beleszerettem! Te, akire négy évet áldoztam az életemből! Te, aki sosem szerettél engem viszont! Te, aki tudtodon kívül annyi kosarat adtál nekem, és én mégis utánad epekedtem! Te…
Felkaptam a táskámat és a kabátomat és se szó, se beszéd kimentem a teremből. El sem hiszem, hogy elmondtam. Leszaladtam a tanáriba, osztályfőnököt kerestem.
- No, mi történt?
- Tanárnő… Rosszul vagyok. Hazamehetek?
- Tanárnő mesélte, hogy mi volt órán… Biztos nem szeretnél beszélni róla?
- Csak… Csak haza szeretnék menni.
Megkaptam a kilépőmet, aztán amilyen gyorsan csak tudtam, hazamentem.
Nem tudom, mit vártam. Hogy majd hirtelen a nyakamba ugrik azzal, hogy szeret? Ugyan, ez nem valami tündérmese. Ez a valóság. A valóság pedig kegyetlen. Borzasztó kegyetlen. Hiszen, ha négy évig nem közeledett, akkor most csak azért nem fog belém szeretni, mert én kitálaltam.
Otthon már nem sírtam. Csalódott voltam, de nem szomorú. Azt hiszem, végre le tudtam zárni egy korszakot. Négy évig sírtam miatta. Négy évig… Nem szerettem ki belőle azonnal. Ó, nem. Hiszen ő semmi rosszat nem tett.
Valamikor elaludtam. A csengőnk hangjára ébredtem. Az óra nagymutatója a kettesen állt. Csak a postás, gondoltam. Aztán újra csengettek. Feltápászkodtam, ujjaimmal átfésültem a hajamat és kinyitottam az ajtót. Szabi állt ott.
- Mit akarsz? – kérdeztem.
- Elhoztam a virágodat. Meg… Sajnálom. Észre kellett volna vennem. Sajnálom.
- Mit sajnálsz? Még mindig a virágot? Vagy azt, hogy annyiszor és annyiféleképpen kikosaraztál? Vagy hogy mindezek mellett elhintetted nekem, hogy lehet köztünk valami? Legalább barátság?
- Mindent. Ha tudom… Megmondtam volna. Mármint… Tényleg kedves vagy és aranyos, de…
- Ne is folytasd. Tudom. És ne aggódj. Még mindig szerelmes vagyok beléd. De leszokóban vagyok. Menj, csajozz kedvedre, éld az életed, én pedig megpróbállak elfelejteni. Megfelel?
- Biztos vagyok benne, hogy egyszer megtalálod azt, aki megérdemel téged. Hát akkor… Szia – átadta a virágot, majd egy puszit is akart adni, de elhúzódtam.
- Ne nehezítsd meg a dolgom.
Becsuktam az ajtót és nekidőltem. A virágra egy könnycsepp hullott. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a könny szomorúságból vagy örömből fakad. Esetleg mindkettő. Megkönnyebbülés. A filmekben, a romantikus tiniregényekben itt jött volna az a rész, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak. De az élet kiábrándítóan szürke és unalmas. És talán igazságtalan.