Avagy egy levél Neki, aki összetört, akivel azóta is minden héten találkozom és akivel azóta se tisztáztuk le, hogy mi van.
Szia!
Szögezzük le az elején: már nem haragszom rád. Még mindig nem értem, miért csináltad amit csináltál, de beletörődtem, hogy már sose tudom meg. De ha őszinte szeretnék lenni, fogalmam sincs, mit érzek. Nagyon szeretnélek utálni, de valahogy nem megy. Azt hiszem, valahol mélyen még mindig szerelmes vagyok beléd. Nem számít, hogy mit írtam, miután bocsánatot kértél. Nem csak kíváncsi voltam. Tényleg éreztem valamit. És hiába mondja az eszem, hogy nem lenne szabad szeretnelek, a szívem mást súg. És a szívnek, mint tudjuk, nem lehet parancsolni.
Te voltál az első. Te voltál az első, aki azt mondta, szép vagyok. Te voltál az első, aki azt mondta, csinos vagyok. Te voltál az első, aki azt mondta, okos vagyok. Te voltál az első, aki meg akart nevettetni. Te voltál az első, aki átölelt. Te voltál az első, akivel átbeszélgettem az éjszakát. Te voltál az első, akinek megfogtam a kezét. Te voltál az első, akinek a vállára hajtottam a fejem. Te voltál az első, aki közeledtél felém. Te voltál az első, aki két éjszakán keresztül képes voltál végighallgatni a hülyeségeimet. És te voltál az első, akit átöleltem, miközben megpróbáltam aludni. Megsúgom, a hangsúly a próbáltamon volt, mert egy percet nem aludtam azon az éjjel. De miben voltál te még első? Te voltál az első, akiről beszéltem a legjobb barátnőimnek. Te voltál az első, akinek aztán szintén a barátnőim ki akarták tépni a gerincét, a belein meg táncolni akartak.
Volt amiben nem te voltál az első. Nem te voltál az első, aki miatt órákat sírtam és napokig szar kedvem volt. Nem te voltál az első, aki teljesen összetört. Nem te voltál az egyetlen, akiben hatalmasat csalódtam.
De te voltál az első, aki igazán, apró darabjaira törted a szívemet.
És ezek után kellett nekem elfelejtenem téged és megbocsátani neked, mert a barátságunk fontosabb. Csak az a baj, hogy ez már sose lesz ugyanolyan. Eljátszhatjuk, hogy nem történt semmi, eljátszhatjuk, hogy minden rendben, de már nem írsz, nem keresel.
Amikor melletted vagyok, hevesebben ver a szívem, és nagyon koncentrálok arra, hogy gyűlöljelek, hogy átnézzek rajtad, de nem megy. És nem könnyíted meg a dolgom. Mert mindig fura dolgokat csinálsz. Mindig elintézed, hogy megfoghasd a kezem. Mindig ott vagy, ahol én vagyok. (Kivéve a múltkor, amikor öt perc néma csöndben egymás mellett üldögélés után kimentél a többiekhez én pedig a gondolataimmal kettesben maradhattam.) Nézel. Tudom, de nem azért tudom, mert én látom, hanem azért, mert mindenki más látja. Nem akarom, hogy megfogd a kezem. Nem akarom, hogy nézz. Már semmit nem akarok.
Ugyan, kinek hazudjak? Kibaszottul szeretnék neked még egy esélyt adni, mert tudom, hogy kedves vagy, tudom, hogy lehet veled beszélgetni, tudom, hogy értelmes vagy. Édesen mosolyogsz.
Ugyanolyan vagy mint én.
Azt is tudom, ha még egy esélyt adnék neked, és újra kidobnál, mint a múltkor, azt nem élném túl és soha nem bocsátanám meg magamnak.
Csak még egy éjszakát. Ennyit kérek, hogy beszélgess velem még egy éjszaka, hogy köszönts fel a szülinapomon és megkérdezhessem, hogy vagy, mint ahogy te tetted.
Vissza akarom olvasni az üzeneteket, de ezt már soha nem tehetem meg, mert mindet kitöröltem.
Szeretnélek újra meg újra átölelni, szeretnék sétálni veled, szeretnélek megcsókolni.
És mégis mindenkinek azt mondom, hogy soha nem adnék neked új esélyt, mert tudom, hogy mindenki ezt akarja hallani.